For more photos/ Több képért: https://www.facebook.com/virag.poloskei/media_set?set=a.647429675310622.1073741834.100001307850079&type=1
As long as I have been here in Tokyo, I believed that the Japanese people are not as helpful if someone is in trouble, as they are always in a hurry (especially to work), and they do not have time to help others. However after what happened to me on Thursday has changed my opinion. Wednesday night I started to have back pains, I must have pulled a muscle, but did not pay too much attention to it, I thought it would probably go away by next morning. On Thursday however not only did not get the pain any better, but it got much worse. It hurt so much, even sitting was terribly painful. After my classes, on the way home I stepped somehow badly on the stairs and I pulled my back muscle even more, so I could not move at all for minutes. I just leaned on the wall, tears came to my eyes because of the pain. After 5 minutes of standing I realized I still have to go home someway, so I started slowly walking towards the train. Worrying Japanese women watched me, one of the ladies even came to me asking whether everything is alright with me. But I was so embarrassed that I was crying and did not even know what to do with her help I apologized and walked on slowly. Exiting the last station I became slower. In the street the cyclists stopped many times to ask whether I’m alright, or if they could help me, but I did not know what to tell them, so I apologized and walked on. Still there were some coming after me telling that it does not look like I would be alright. A man with his children in the car even suggested that he takes me to the hospital, but as I was not sure whether I could get into the car at all, I said no thanks. At home the manager of our dorm got me some muscle warming bandages. He also wanted to take me to the hospital at first, saying that he would even stay with me there, it would not be a problem, but as I felt this wasn’t such a big emergency I refused this. End of the story, today I feel alright, I used 8 of the bandages already (which were kind of expensive), but it helped. The conclusion is that the Japanese people with the stereotypes of being a workaholic, always rushing everywhere, no having time for anything, they still pay attention to their fellow human beings, and are really helpful.
Now let’s get to the positive experiences, today that I spent with Christine in Ikebukuro. We wanted to go the aquarium which is in the Sunshine City center. It is on the top of the building on the 10th floor, as part of it is outside. First we looked at the inside exhibitions, there were generally known sea creatures, but there were also bizarre fishes which I’ve never seen before or known of their existence. Then we went outside, just in time to see the penguin feeding. We looked around and waited till the 2pm seal show. 4 seals entertained the crowd with all kinds of ball and hoop tricks. After the aquarium we visited J-World which was on the 3rd floor. This is a theme park/museum featuring Japan’s most famous shounen mangas and animes. As I’m a big One Piece fan (you could see that in my post about Odaiba, where I’ve written about my visit to the One Piece restaurant), I was amazed by the decoration. There were all kinds of attractions, we tried one from One Piece. Besides One Piece there were also Dragonball, Gintama, and Naruto exhibitions as well. After a couple of rounds, with Christine we decided to go shopping a little in Sunshine City. I bought a skirt, and Christine a dress and a top. Leaving the cute shops with a heavy heart, we headed back home (we spent enough already O.o). I planned nothing for Sunday, as I’ll have another test, so I just stay at home and study. On Thursday however we will visit the Edo-Tokyo Museum with my club.
Magyarul:
Mióta Tokióban vagyok, meg voltam győződve arról, hogy a japán emberek nem annyira segítőkészek a bajba jutott embereken, hisz mindig annyira sietnek (legfőképp a munkába), hogy nem érnének rá segítségnyújtásra. Viszont, azután ami csütörtökön történt velem, megváltozott a véleményem. Szerda este hátfájdalmaim lettek, valószínűleg meghúzhattam egy izmot, de nem szántam nagy figyelmet rá, gondoltam úgyis elmúlik reggelre. Viszont csütörtök reggelre nem hogy jobb lett volna, még rosszabb lett. Annyira hogy a sima ülés is nagy fájdalmakkal párosult. Egyetem után a hazafelé úton az egyik állomáson pedig rosszul léptem az utolsó lépcsőfokra és még jobban meghúztam a hátamat, úgy hogy percekig mozdulni sem tudtam. Csak dőltem a falnak, a könnyek meg jöttek a szemembe a fájdalomtól. 5 perc álldogálás után rájöttem valahogy mégis haza kell jutnom, elkezdtem csoszogni a vonat felé. Közbe-közbe aggódó női szemek figyeltek rám, egy hölgy még oda is jött megkérdezni, hogy jól vagyok-e. De mivel annyira szégyelltem magam, hogy itt pityergek és azt se tudtam mit kezdenék a segítségével, csak elnézést kértem és csoszogtam tovább. Az utolsó állomásról kilépve egyre lassúbb lettem. Az utcában többször biciklisek megálltak megkérdezni jól vagyok-e, segítsenek-e, de nem tudtam nekik mit mondani, így csak elnézést kértem és mentem tovább. Persze voltak, akik egy ideig még jöttek utánam, mondogatva nem úgy nézek ki mint aki jól van. Egy férfi, aki kocsival volt a gyerekeivel még azt is felajánlotta, hogy elvisz a kórházba, de mivel nem voltam biztos, hogy a kocsiba egyáltalán be tudok-e szállni, így nemet mondtam. Hazaérve a koleszünk menedzsere elszaladt nekem melegítő hát-tapaszokért. Persze először ő is a kórházba vitt volna, mondva hogy ott marad velem, nem lesz gond, de mivel úgy éreztem ez nem akkora vészhelyzet, így elutasítottam. A lényeg a lényeg, mára már kutyabajom, legalább 8 darab hátmelegítő tapaszt elhasználtam már (ami amúgy elég drága volt), de segített. Az egészből a lényeg, hogy a japánok, ha még a sok sztereotípiát, mint a „munkamániások” „semmire nincs idejük, mert sietnek”- et nézzük, akkor ezzel a példámmal ellen szólhatok, ugyanis, figyelnek embertársaikra és igenis segítőkészek.
De térjünk egy pozitívabb élményre, a mai napra, amit Christine-nel Ikebukuroban töltöttem. Úgy terveztük, hogy az akváriumba megyünk, ami a Sunshine City központban van. Az akvárium az épület legtetején, a 10ik emeleten helyezkedik el, ugyanis az egyik része kint található. Először a belső részt néztük végig, voltak ismertebb tengeri lények, viszont voltak bizarrabbnál bizarrabb halak, amiket még életemben nem láttam, és nem tudtam, hogy léteznek. Majd kimentünk a külső részre, ahol éppen a pingvinetetésre érkeztünk. Körbenéztünk ott is, majd megvártuk a 2 órás fóka bemutatót. Ott 4 fóka felváltva szórakoztatta a közönséget, mindenféle karika és labda mutatványokkal. Az akvárium után pedig bementünk a J-World-be, ami a 3ik emeleten található. Ez egy, japán legnépszerűbb shounen mangáival/animéivel berendezett belsőtéri témapark. Mivel én nagy One Piece rajongó vagyok( ahogy azt már láthattátok az Odaiba-s posztomban, ahol arról írtam, milyen volt a One Piece-es étterem), így én el voltam ájulva a dekorációtól. Voltak mindenféle attrakciók, egy One Piece-est ki is próbáltunk. A One Piece-n kívül még volt Dragonball-os, Gintama-s és Naruto-s kiállítás. Majd többszöri körözgetés és hosszas nézelődés után, úgy döntöttünk Christinnel, még elmegyünk egyet shoppingolni Sunshine City-ben. Én nekem sikerült egy szoknyát vennem, Christine pedig vett egy ruhát és egy felsőt. A cuki boltokat nehezen elhagyva, de hazaindultunk ( így is eleget költöttünk már megint O.o). Vasárnapra nem terveztem semmit, hisz hétfőn újra tesztet írok, így itthon maradok tanulni. Csütörtökön viszont az egyetemi klubommal az Edo-Tokyo múzeumba megyünk.
J- World
Totoroooo
